7. fejezet - Mindig második /Hyun Bin szemszög/

Annyeong! Hogy vagytok ezen a csodás napon? 

Gondolom csodálkoztok, hogy új rész van. Ahogy azon is, hogy szemszögeset hoztam, pláne, hogy Hyun Bin-eset. Pedig az ok igen egyszerű: Szerettem volna egy kicsit az ő oldaláról is érzékeltetni veletek a történet bizonyos pontjait, valamint olyan részeit, amelyet Ha Ra részéről nem tudhatunk. Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy... Jó szórakozást!

******

„- Csak figyeljetek! Előbb-utóbb úgyis lekörözlek, Tae Pyung-ah! – mondta nevetve Ha Ra, miközben szembefordult velünk. - Úgyis jobb leszek nálad.

A kijelentése egyfajta furcsa érzést keltett bennem; egyrészt örültem, hogy versenytársának tekint, másrészt dühös lettem, ugyanezen okból. Utóbbit pedig már csak tetőzte a legjobb barátom reakciója.

 - És akkor velem mi lesz? – kérdezte játékos felháborodottságga.

 - Téged nem áll szándékomban felülmúlni. Hogy is akarnám, mikor szeretlek? – kérdezte Ha Ra, mire megdermedtem. Az utolsó szó nyílvánvalóan nem nekem szólt, és én ezt azonnal le is reagáltam. Dühös lettem, kétségbeesett, és fájt, hogy így érez Min Ho iránt.

 - Hogy… Mondtad? – kérdeztem, a két szó között kisebb szünetet tartva.

 - Én… Csak…”

Talán itt kezdődött az, hogy végül megromlott a barátságunk. A fájdalom, a kétségbeesés, és az, hogy másodiknak éreztem magam a legjobb barátom után, túlságosan rányomta a bélyegét az érzéseimre, az általános racionalitásomra, ezért állandóan versenyre keltem vele. Miatta akartam minél jobb színész lenni, ki akartam bújni a mellékszereplők közül. A munkámban és a való életben is. Csak az volt a lényeg, hogy jobb legyek. Hogy Ha Ra végre észrevegyen. Törtem magam, szenvedtem miatta, és azt hiszem, lelkiekben kicsit összetörtem. Talán nevezhetem őt az első igazi szerelmemnek, akit soha nem felejtek el.

Aztán az egyetem után a kapcsolatnak vége szakadt, és ő, a lány, akit szerettem, eltűnt mindkettőnk életéből. Legalábbis én így éltem meg a diplomaosztó utáni hónapokat. Volt, hogy egész nap nem ettem, olyannyira belefeledkeztem az éppen aktuális munkámba, mert felejteni akartam. És ez egy darabig működött is. Amíg meg nem jelent újra Min Ho, bele nem avatkozott újra az életembe, és nem emlékeztetett mindenre.

Megpróbáltunk újra jóban lenni. Újrakezdeni legjobb barátokként, de nem ment, és ez az én hibám. Annyira elvakított a féltékenység a legjobb barátom iránt, hogy képtelen voltam ugyanúgy tekinteni rá.

És most ugyanott vagyunk, mint az egyetemen. Itt van Ha Ra, Min Ho és én. Ők ketten boldogan elvannak, és pedig amolyan ötödik kerékként tendetem a mindennapjaimat. Nem tudom tettetni, hogy nem érzek semmit, hogy nem vagyok féltékeny vagy éppen sértődött, mégis, talán életem legnagyobb baromságaként könyvelhetem el magamban, hogy az újdonsült felettesem első napján az irodájában vártam rá, és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna. Azonban arról már nem csak én tehetek, ahogyan akkor viselkedett. Bár valójában megértem. Hiszen nem volt szép, ahogy elváltunk egymástól…

“ – Mit szeretnél? Miért akartál beszélni velem, Oppa? – kérdezte kíváncsi tekintettel a lány, akit szerettem, de én nem tudtam megszólalni. Mintha sóbálvánnyá változtam volna abban a pillanatban, amikor vallanom kellett.

 - Én… Én… Én… - hajtogattam, de az a bizonyos “sz”-betűs szó nem akart kijönni a számon.

 - Te? – kérdezett vissza, és ekkor elhallgattam. – Remek. A semmiért hívtál ide, hogy lemaradjak a parti elejéről. Nagyon köszönöm, Tae Pyung-ah. Bent találkozunk – ezekkel a szavakkal hátat fordított nekem, és elsétált.

 - A fenébe is, szeretlek! – kiáltottam utána, és ezúttal ő dermedt meg. Láttam a megfeszülő hátát, ahogy mély levegőt vesz, kifújja, majd megfordul.

 - Sajnálom, Tae Pyung-ah.

Ennyi volt. Ebből mindent megértettem. Nem rimánkodtam esélyért, randiért, csak bánatosan mosolyogva néztem rá.

 - Remélem boldog leszel vele. – Ezek voltak az utolsó szavaim hozzá.

Ez után a Han-folyóhoz mentem. Tisztán emlékszem, hogy bele akartam vetni magam, ott akartam megfulladni. De végül nem tettem. Ahogy a parton állva gondolkodtam, realizáltam magamban, hogy bármennyivel is könnyebb, a halál egy végleges dolog, és ha Ha Ra nem vesz észre, akkor nem éri meg miatta kioltani a saját életem.”

Emlékszem még az azutáni napokra is, amikor a fájdalom felemésztett. Megölt bennem minden jót, nagyon hosszú időre. Amíg egy nap meg nem pillantottam őt az étteremben, ami mellett munkába menet elmentem. Láttam a mosolyát, ahogy a vendégekre, vagy éppen a munkatársára nevet. Emlékszem, hogy még aznap este oda mentem enni, és megkérdeztem az egyik pincérnőt, hogy Kim Ha Ra benn van-e még. És a válaszát is tisztán fel tudom idézni.

 “- Oh, a főnök? Nem, ő már hazament. Ha esetleg valami probláma akadt, vagy nincs megelégedve valamivel, rögtön hozom a panaszkönyvet.”

Ekkor tudtam meg, hogy ő, aki régen elutasított, valóra váltotta az álmát, és éttermet nyitott. Akármennyi fájdalmat is okozott nekem azelőtt, abban a pillanatban büszke voltam rá, és az után a nap után mindig azon az úton jártam a cég és az otthonom között.

Aztán egyszer csak korábban mentem, és ott találtam az étterem előtt Kwon Ji Yongot, a BigBang leader-jét. Meglepett, hiszen a cégen belül ismertük meg egymást, és az ott töltött idő alatt egész jóban lettünk. Ott és akkor szóba is elegyedtem vele.

“ - Ji Yong-ah, mit keresel itt? – kérdeztem kíváncsiskodva, mire meglepetten pillantott fel rám a nálam egy fejjel alacsonyabb szőke.

 - Oh, sunbae! Hallottad, hogy az elnök autóbalesetet szenvedett, nem? – kérdezett vissza, mire bólintottam. – Azért jöttem, hogy az unokahúgával, Kim Ha Rával találkozzak. Össze kell vele ismerkednem a találkozó előtt. Dong Sung Yoon alelnök kért meg rá, hogy próbáljak barátkozni vele, hátha úgy könnyebben megy majd a tárgyalás.

 - Értem. Ez esetben sok sikert hozzá – mosolyogtam rá, és arcomra egyfajta maszkot öltöttem, mellyel eltakartam az érzéseim. Bántott a tény, hogy Ha Rát rá akarják szedni valamire, és hogy pont Ji Yong lesz az, akinek ezt meg kell tennie.”

Aznap tudtam meg, hogy Ha Ra, az első szerelmem, akiért mindenem odadobtam volna, másnap kezd a cégnél. Örültem, ideges voltam, és féltem. Boldog voltam, hogy újra láthatom, és tartottam tőle, hogy újra találkozni fog Min Ho-val, és újra belészeret. Bár tudtam, hogy úgysem állíthatom meg, ha ez bekövetkezik, azért mégis reménykedtem, hogy nem fog, és ettől ideges lettem.

És amikor másnap láttam, hogy milyen kedélyesen elbeszélgetnek, nem tudtam megállni, hogy oda ne menjek. Olyan voltam, mint valami kétségbeesett, féltékeny pasi. Mert az is voltam. Azonban utáltam az érzést, amikor Ha Ra csak úgy elrohant, el a közelemből, minél messzebb tőlem. Megértettem az okát, és gyűlöltem magam érte.

Ezután nem találkoztunk többet. Legalábbis nem mentem oda hozzá, amikor egy-egy papírba belemélyedve végigsétált a folyosón, vagy amikor Min Ho-val beszélgetett megint. Nem éreztem késznek magam még egy ilyen társalgásra, amikor burkoltan – vagy akár nyíltan – elküld a francba. Bármennyire is erősnek, provokatívnak, vagy gonosznak tűntem a szemében, minden ilyen alkalommal kicsit ismét összetörtem belül. Ő pedig ezt nem vette észre. Egyszer sem volt képes úgy belenézni a szemembe, hogy ki tudja olvasni belőle az érzéseimet, és csak azt látta, amit látni akart. A köcsög Tae Pyungot. A nyomulós Hyun Bint. De egyszer sem az összetört szerelmest, a férfit, aki bármit megadna neki, csak egy szavába kerülne.

Bár kár is ezen agyalni. A felesleges „Mi lenne ha…” és társai elégszer megkeserítették már a gondolataim. Lehet, hogy inkább abba kellene hagynom a gondolkodást is? Hiszen úgyis teljesen felesleges, ha nem jutok vele semmire.

És tessék… Már megint itt vagyunk: A forgatás helyett felesleges dolgokra koncentráltam, és megint elrontottam a jelenetet. Harmadszorra is.

 - Elnézést, én hibáztam – hajoltam meg tisztelettudóan, miközben elismertem a hibámat.

 - Hyun Bin-ssi. Kérlek, koncentrálj még egy kicsit, jó? Ez az utolsó jelenet mára, legalább ezt csináljuk még meg! – nézett rám könyörgően a rendező, mire a tarkóm vakargatva ismételten meghajoltam, hogy a bocsánatáért esedezzem.

Újra elkezdtük a jelenet felvételét, és ezúttal – hál’ Istennek – sikerült viszonylag normálisan produkálnom magam. Gyorsan még átöltöztem, és már menekültem is, minél messzebb a helyszíntől. Csak beszálltam az engem szállító kisbuszba, és magamra zártam az ajtót. Megvártam, amíg a menedzser és az asszisztensek végeznek, beszállnak ők is a járműbe, és már indultunk is.

 - Mi volt ma veled, Hyun Bin-ssi? Mintha teljesen máshol járt volna az eszed – nézett rám furcsán az egyik kisegítő, mire csak fáradtan rámosolyogva megráztam a fejem, ezzel jelezvén, hogy jobb, ha most nem kérdez semmit. Nem voltam beszédes hangulatomban, éppen ezért hátrahajtottam az ülést, lehunytam a szemem, és próbáltam felidézni lelki szemeim előtt a szenvedéseim okozójának arcát. Próbáltam megérteni magam, hogy miért pont ez a mai nap az, amikor annyira rá gondoltam, hogy nem tudtam koncentrálni.

Majd rápillantottam a menedzserem kezében lévő naptárra, és megláttam a dátumot. Szeptember 17. Ezen a napon történt a baleset, két évvel ezelőtt pedig ugyanekkor találkoztunk mi hárman közösen utoljára.

És ekkor rádöbbentem: a tudatalattim végig próbálta tudatni velem, hogy ma lenne esélyem kibékülni Ha Rával. Hogy végre megpróbálhatnám elmondani neki, hogy miért nem adtam át Min Ho üzenetét, hogy miért hagytam őt magára akkor, amikor a szerelme is. Hogy miért nem álltam mellette.

 - PD-nim! Elmehetnénk még a céghez? – kérdeztem sürgetve a férfit, mire ő csak meglepetten bólintott, majd szólt a sofőrnek, hogy forduljon meg, mert a központba megyünk.

De nem találtam ott. Egyrészt későn volt már, másrészt pedig nem is én lennék, ha megkapnám amit akarok. Így hát egyedül indultam el gyalog, az étterem mellett elvezető főúton. Furcsán csalódottnak éreztem magam, ahogy benéztem a bolt ablakán, és csak a sötétséget láttam. Nem értettem, hogy miért zártak be ilyen korán, és hogy miért nem volt ott már senki, de csak továbbmentem.

Majd nem sokkal később egy igazán meglepő látványba futottam bele, szinte szó szerint. Ugyanis az egyik sarkon, miközben a földet pásztázva sétáltam, megbotlottam valamiben – pontosabban valakinek a kezében.

Ha Ra ott ült, és árasztotta magából az alkoholszagot.

 - Ha Ra-yah, mit keresel itt? És miért vagy ennyire részeg? – kérdeztem, miközben leguggoltam hozzá.

 - Tae Pyung-ah… Sajnálom… Nem kellett volna úgy viselkednem veled…

Szavai ledöbbentettek, és ahogy ott ült, elveszetten, mint egy kislány, nem tudtam csak úgy otthagyni. Előkaptam a telefonom, és Min Ho számát tárcsáztam. Szinte azonnal felvette, és bele is szólt.

 - Halló? Tae Pyung-ah? Mit szeretnél ilyen későn? – kérdezte álmos hangon, és hallottam, ahogy közben ásít egyet.

Tulajdonképpen nem gondoltam bele a cselekedeteim céljába, okába és következményeibe. Csak megkértem, hogy jöjjön ide Ha Ráért, és vigye haza, mert nagyon részeg.

Ahelyett, hogy a hasznomra fordítottam volna a helyzetet, segítettem. Nem akartam egyedül hagyni az első szerelmemet, így leültem mellé, és megvártam, amíg megérkezik Min Ho. Tudtam, hogy Ha Ra úgysem fog emlékezni az éjszakára, és akkor már inkább a szerelme legyen mellette, mint én, a gonosz, a provokatív férfi, aki szereti őt. Legalábbis ő ismételten csak annak látna. Azt hinné, hogy tettem valami olyat, amit nem lett volna szabad, és ki tudja… Lehet hogy a rendőrséget is rám hívta volna. Éppen ezért inkább átadtam a helyem a legjobb barátomnak, hogy azt higgye, ő mentette meg az utcán alvástól.

 - Köszönöm, Tae Pyung-ah. És sajnálom. – Ezeket mondta Min Ho, miközben a hátára vette a lányt. Mintha bármiért is bocsánatot kellene kérnie. Mintha végül is, nem az én hibám lenne minden.

Végül ismét feláldoztam a saját boldogságom az övékért. Ismét csak a felesleges harmadik lettem. A másik srác, akit régen a legjobb barátjának tekintett.

És talán ez a szerepem a hármunk kapcsolatában: Mindig másodiknak lenni.